„Világéletemben szerelmes voltam a mentőzésbe”

2017 március 28

Egy csattanás, egy robbanás, jajgatás, elhomályosult hangok, majd szirénák, villogók, összehangolt csapatmunka, életmentés. Ha baj van, mindenki reméli, hogy tudnak segíteni.

Ha meghalljuk az utcán a jellegzetes vészjelző hangot, összeszorul a gyomrunk, s szemünkkel azonnal azt keressük, merről jön a mentő. Mindig megkönnyebbülünk, ha egy-egy hír hallatán arról értesülünk, hogy valakik túléltek valamit. De ki az, aki közli velünk ezt? Aki egy szívvel dobban a mentősökkel, mert onnan indulva lett mára az Országos Mentőszolgálat szóvivője, kommunikációs vezetője. Ő Győrfi Pál.

 Mikor döntötte el, hogy a mentőzéssel szeretne foglalkozni?

Győrfi Pál: Már három-négy éves koromban orvos szerettem volna lenni. Hat éves lehettem, amikor beleszerettem a mentőkbe. Nagyon  közel laktunk Budapesten a Markó utcai mentőállomáshoz, és a szüleimmel sokat jártunk arra. Mindig láttam a sorban álló fehér autókat, a kék lámpákat, amelyek mély benyomást tettek rám. Ekkor határoztam el, hogy az akkori orvosi terveimet egy kicsit módosítom, és a mentőkkel fogok dolgozni.

– Ekkor kihez fordult, kitől kért tanácsot?

Gy.P.: Az apukámhoz és az anyukámhoz fordultam. Arra kértem őket, hogy vigyenek el minél többször a mentőállomáshoz. Itt álldogáltam naphosszat, bekéredzkedtem az udvarba és a mentő autókhoz. Ahogy nőttem, elvégeztem az általános iskolát, majd pedig a gimnáziumot. Amint lehetett, 18 éves koromban jelentkeztem a Markó utcában, hogy mentőápolóként szeretnék dolgozni. Fel is vettek.

Utána elvégeztem a mentőápolói főiskolát, a mentőszakápolói iskolát, a mentőtiszti főiskolát. Gyakorlatilag mentőtisztként dolgoztam sok éven keresztül, mielőtt módosítottam volna egy picit a pályámon.

– Miért érezte fontosnak, hogy később megszerezze a mentálhigiéniai diplomáját is?

Gy.P.: Úgy éreztem a mentőzés évei alatt, hogy a főiskolán nagyon sok mindent megtanultam az emberi testről, de keveset tanultam arról, hogy mi van, ha nem a testünkkel van baj, hanem a lelkünkkel.

Mi van akkor, ha a mentőt kihívják ugyan, de nem kell se újraéleszteni, se gyógyszert beadni, hanem idézőjelben csak beszélgetni kell a beteggel, megoldani valamilyen konfliktust, esetleg vigasztalást nyújtani. Ilyen esetekből nagyon sok van nálunk, és úgy éreztem, ehhez kevesebb muníciót kaptam a főiskolán, ezért jelentkeztem erre a másoddiplomás képzésre.

Azóta is nagyon sokszor, és sokféleképpen tudom kamatoztatni azt, amit ott tanultam, mert nem csak tankönyvekből állt az a képzés, hanem nagyon sok beszélgetésből, nagyon sok egymástól való tanulásból is. Érdekes, hogy az évfolyamban nagyon sokan voltak, akik lelkészként szolgálják az embereket különböző felekezetektől. Az egész mentálhigiéniai képzést áthatotta valami olyan szeretet, ami szerintem az ilyen segítő foglalkozásokban, mint az életmentés az egyik legfontosabb dolog, hiszen a szeretet ereje ha ott van, akkor minden sokkal könnyebben működött.

– Az első mentősként eltöltött éve után változott-e a véleménye a munkával kapcsolatban?

Gy.P.: Világéletemben szerelmes voltam a mentőzésbe, és így van ez ma is. Nagyon nehezen tudnám elképzelni az életemet a mentőszolgálat nélkül. Mindig, ha kis mértékben is, de ott volt az életemben ez a hivatás.

Az utóbbi időben a szervezetnél kommunikációval foglalkozok ugyan, és szóvivői gyakorlatokat látok el, de azért mélyen benne vagyok a napi munkában is. Mindig tudom azt, hogy mi történik. Ha pedig egy nagy baleset van, akkor én is megyek a helyszínre és segítek.

– Tízévnyi mentőzés után, mégis miért vállalt PR-os munkát egy multinál? 

Gy.P.: Mindig érdekelt sok minden más is a mentőzés mellett, és volt egy olyan pillanat, amikor úgy éreztem, hogy nem lehet, hogy az egész életemet ugyanabban a közegben töltsem el. Egy kicsit elkezdtem más fele kalandozni, de közben azért egy héten egyszer mindig mentőztem.

Egy gyógyszer cégnél dolgoztam különböző munkakörökben, és ekkor végeztem el egy PR iskolát is. Ez egy harmadik diplomaként került be a fiókomba. Aztán visszahívtak a mentőkhöz, akkor már szóvivői feladatok elvégzésére. Azóta ebben a munkakörben dolgozom, és remélem, hogy a Mentőszolgálat megbecsültségét, a mentőmunka presztízsét, pozitív megítélését tudom képviselni az emberek előtt. Ez azért fontos, mert a bizalom a legfontosabb akkor, ha valaki – ne adj isten – rosszul lesz vagy baleset éri. Ha nem bízik a mentőkben, akkor lehet, hogy nem meri kihívni őket, és ezzel a saját életét is veszélybe sodorhatja. Ezért lényegében akkor, amikor a mentőszolgálatnak a megítélését hangsúlyozom, akkor tulajdonképpen megint csak a betegek érdekeit szolgálom.

– Mit érez a legnagyobb segítségnek a kommunikációs munkájában az addigi pályafutásából?

Gy.P.: A szóvivői munkámban egyrészt sokat segített az, hogy 25 évig a mentőszolgálatnál kivonuló munkát végeztem, így nem nagyon lehetett tőlem olyat kérdezni, amire szakmailag ne tudtam volna válaszolni. Másrészt sokat segített az is, amit a kommunikációról, PR-ról tanultam. Ezt a kettőt ötvözve végzem ma is a munkámat. Mindennap vannak olyan feladatok, ahol néha az orvos szakmai rész kerül előtérbe és néha a kommunikációs ismeretekre van szükség.

–  Mi jelenti a szóvivői munkájában a legnagyobb kihívást? 

Gy.P.: A szóvivői munkámban érdekes módon az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy valahogy időt találjak mindenre, amit el kell végeznem a mentőknél. Ez egy nagy szervezet, sok száz dolgozóval, és rengeteg olyan munka van nap mint nap, ami nem látványos, nem egy-egy híradós nyilatkozat.  A napi idő nagy részét olyan háttérmunkák viszik el, mint egy-egy belső hírlevél megszerkesztése, hivatalos levelekre válaszolás, megköszönünk egy-egy dicsérő sort, írást, egy rendezvényt szervezünk, a minisztériumnak állítunk össze anyagokat, tehát olyan dolgok, amelyeket az ember a számítógépnél végez egész nap. Ebből olyan sok van, hogy már szinte alig marad idő nyilatkozni a tévéseknek, pedig az is nagyon fontos feladat. És akkor még nem beszéltem arról, hogy van egy családom. Összesen négy gyermekem van, ebből három kicsi, és rájuk is időt szeretnék szánni. Ezeket összeegyeztetni, ez a legnagyobb kihívás számomra.

– Hiányzik a szóvivői munka mellett a mindennapi mentőzés?

Gy.P.: Néha hiányzik, néha elérzékenyülök, amikor látom a kollegáimat, hogy hogyan dolgoznak, mondjuk egy újraélesztésnél az utcán. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy elég sokáig csináltam ezt. Lehet, hogy majd egyszer visszatérek ehhez a munkához, vagy legalábbis néha egy-egy szolgálatot én is el fogok vállalni, de sajnos most nem fér bele az életembe. Most leginkább azokat támogatom, akik ma is ezt csinálják.

Farkas Péter

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A weboldalon cookie-kat használunk, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújthassunk. Amennyiben folytatod a böngészést úgy tekintjük, hogy nincs kifogásod a weboldalról érkező cookie-k ellen. Bőveb információ: http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=A0300100.TV

Bezárás